Gémcenter

Minden új szezon új kihívások elé állítja az anime rajongókat: hogyan válasszak a több tucatnyi induló vagy folytatódó sorozatból, amikor egy részükről azt se tudom, hogy eszik-e vagy isszák? Nehéz és felelősségteljes döntés, amit annyival tudok megkönnyíteni (vagy megnehezíteni), hogy pár szót ejtek arról a hat sorozatról amit elsőre legérdekesebbnek tartottam.

A díszhely nálam a Log Horizon második évadjának jut. Itt és most le kell szögeznem, hogy hatalmas rajongója vagyok a sorozatnak, ezért az objektivitásnak a nyomát se találni véleményemben. A szituáció egyszerű és ismerős, számítógépes játékosok bent ragadnak a játék világában, de kivitelezés történetben és világleírásban egyedülálló. Az első évadot mindenképp érdemes megnézni a második előtt, arra épül, nélküle nehezen lehetne élvezni ezt a kiváló kardos-varázslós fantasyt. Megyek is, írok egy rendes hosszúságú dicshimnuszt ajánlót...

Az évad másik nagy folytatása a Legend of Korra negyedik évadja. Szigorúan véve nem anime, és már az előző poszt is erről szólt, most legyen elég annyi, hogy érdemes lesz ezt is követni. A sorozat tartja a komoly hangvételt, amit felvett a harmadik évadban, a történet kellően feszesnek tűnik a bemutató rész alapján, az animálás, a szinkron, a hang pedig továbbra is hozza azt a magas színvonalat, amit már elvárunk tőle.

Szintén kis számocska, konkrétan egy kettes díszeleg a Psycho Pass címe után, jelezve, hogy itt is az első évad folytatásáról van szó. A PP2 még nem indult be, de az első évad olyan jó volt, hogy a másodiknak ennél nincs is szüksége több ajánlólevélre. A sorozat a közeli jövőben játszódik, egy disztópiában, ahol ellenőrizni tudják kiknek vannak bűnöző hajlamai. A bűnözés így gyakorlatilag megszűnt, a renitensektől rövid úton megszabadítják a társadalmat. Ezt a folyamatot egy különleges rendőrszervezet felügyeli, a sorozat egy ilyen osztagnak a tagjaival foglalkozik. Társadalmi és morális kérdések, Különvéleményre hajazó környezet, Dred bíróból átvett kézifegyverek, mérsékelt mennyiségben adagolt akció. Kell ennél több?

A folytatásoktól elszakadva jöjjön valami eredeti. A Madan no Ou to Vanadis (angol fordításban elvileg Lord Marksman and Vanadis) egy eddig kilencrészes kisregény-sorozatnak az adaptációja. Egy fantasy világban játszódó kardos-csapkodós-nagy melles alkotásról van szó. A sztori világában 7 valkűrszerű hölgyemény van, az egyikhez csapódik hozzá a férfi főszereplőnk, egy közrendű származású, de tehetséges íjász, akit egy csata után ejt foglyul az a bizonyos valkűr. Az első epizód alapján biztos hogy lesz fanservice, valószínűleg azért a vállalhatóbb fajtából, meg sok akció. A sorozat színvilága nagyon élénk, elsőre az animácó úgy tűnik rendben lesz. Rendes iparosmunka, elvileg el lehet nézegetni egy évadig. (Vagy többig, ha befut.)

Vegyes érzéseim vannak a "World Trigger" sorozat első epizódja után. Az első epizód nem hogy nem volt kiemelkedő, hanem egyenesen alulmúlta a várakozásaimat. A felvezetés túl sablonos volt, a két szereplő eléggé kiszámítható, de nem még így se írnám le a sorozatot. Van benne valami nehezen megfogható, amitől az az érzésem van, hogy ebből még lehet valami, ezért megéri várni. Sztori röviden: Föld és vele párhuzamos világ, idegenek átjönnek Földre, emberek eltanulják idegenek technológiáját és szépen hazaküldik őket vele. Jelentkezni "generic science fiction" jeligére kéretik.

Animetörténeti szempontból fontos eleme lehet a szezonnak a Fate/stay night újrafeldolgozása. Ne tessék felhördülni, stílusát tekintve újrafeldolgozás, de nem arról van szó, hogy csak növelték a felbontást és másképp vágták meg a részeket (ugye Psycho Pass, uyge?...). A F/S N, ha nem lenne köztudott, egy számítógépes játék adaptációja. Mint minden jó játéknak több lehetséges befejezése van, több történetszállal. Az eredeti F/S N a "Fate" irányt követte, legvégén meg megkaptuk az úgynevezett "true ending"-et. A mostani sorozat az "Unlimited Blade Works" irányon megy végig. Mielőtt bárki szólna, igen, ezt már megénekelték egyszer egy egész estés film keretében, de most ebből lesz a sorozat is. A történet és a világ nem tartogat igazi meglepetést, minden azon múlik, hogy a karaktereket hogyan sikerült újraértelmezni. A látványhoz a készítők kaptak fegyvert, paripát, könnyen lehet, hogy vizuális szempontból ez a sorozat benne lesz a három legjobb közt a szezon végén. Nem tagadtam eddig se, hogy az eredeti F/S N sorozatot elég gagyinak tartom, és az előzményként funkcionáló Fate/zero már sokkal jobban elnyerte a tetszésemet. Valószínűleg sosem lesz a kedvenc animecsaládom, de az új F/S N is kivívhatja a tiszteletemet. Erre nem tenném le a nagy esküt, de mintha azt is olvastam volna, hogy az évad megint két nagyobb blokkban fog lemenni, egy ősziben és egy késő téliben, de mivel ehhez nem tudok forrást találni, ezt lehet csal mendemondának venni.

Végül kis csalással, de beemelném az újak közé a Sword Art Online második évadját. A csalás ott van, hogy az évad első fele már le is futott, de a második bő egy hét múlva kezdődik, szóval, határeset. A SAO szerintem szép határozott léptekkel menetel lefele a süllyesztő irányába. Félreértés ne essék, továbbra is nézem a részeket, de már nem érzem azt az izgalmat, mikor az epizódok elején rányomok a play gombra. Lapos, nagyon lapos. Folyamatosan visszatér a saját maga által egyszer már felhasznált témákhoz, motívumokhoz, szerkezeti elemekhez. Ennek természetesen az oka, hogy az eredeti regénysorozat írója Kawahara Reki se tudta továbbfejleszteni saját írói stílusát az első két regénye után, hanem ugyanazokhoz a megoldásokhoz nyúlt. Az anime meg hozott anyagból dolgozik, így hiába tesz meg mindent, nem tud felülemelkedni a saját korlátain. (Hogy a későbbi Reki regények milyenek azt nem tudom, már a fő sorozat is 15 kötetnél jár, amiből csak az első nyolccal foglalkoztam alaposabban. A SAO2 egyébként most fog belekezdeni a 7. kötet anyagába). Szívből kívánom, hogy összekapja magát a sorozat, a SAO1 első fele kiváló volt, kár lenne veszni hagyni annak az örökségét.

Újra ősz, újabb szezon, új és visszatérő sorozatok. Kellemes pár hónapnak nézünk elébe (erről részletesebben egy következő szösszenetben lehet olvasni), amelyeket az is vidámabbá tesz, hogy folytatódik a Legend of Korra sorozat. Most kivételesen azonban nem magáról a műről lesz szó, hanem arról, hogy hogyan lehet tönkrevágni rossz reklámmal egy egész sorozatot.

A nyáron villámcsapás szerűen érkezett a hír, hogy heteken belül indul a Korra harmadik évadja. Elég nagy meglepetés volt, mert a Nickelodeon azért rendes reklámkampányt szokott folytatni egy ilyen sorozat előtt, de akkor júniusban szinte felvezetés nélkül indult az évad.

Az internet sötétebb bugyraiban is jártas emberek akkor már tudtak róla, hogy a 3. évadnak három része napok óta elérhető volt a neten. Szörnyű minőségben, spanyol szinkronnal, de három rész kiszivárgott a Nick mexikói stúdiójából. Ez a tény, most pedig jöjjenek a feltételezések.

A korábbi évadok ütemezéséből ítélve a Nick a San Diegói Comic Conon szerette volna bemutatni a Korra harmadik évadjának előzetesét (július 24-27 környékén). Ez egy vállalható tempót tett volna lehetővé, hogy sok reklámmal, további előzetesekkel, interjúkkal, háttérinfókkal körítve most októberben kitolják a tényleges évadot. Jött azonban a szivárogtatás, és a Nick rohamtempóban el kezdett kiadni mindent, amit talált. Az lehetett a logika, hogy a rajongók már úgyis tudják, hogy mi van, ha késlekedünk nézőket veszítünk, bármit teszünk, már nem tudunk segíteni több reklámmal, jöjjenek a részek, beszéljen magáért a sorozat.

A nagy sietség most se hozott jó eredményt. Olyan váratlanul jöttek a részek, hogy többen tényleg nem hallottak róla előre semmit. Nem volt reklám. Nyár volt, alacsony a nézőszám, és ott is a szezon közepén kellett hirtelen helyet találni egy új műsornak. Nem volt reklám. Az epizódok egy része valóban kint volt, azaz tényleg kisebbet robbant a sorozat, mint tudott volna. Nem volt reklám. Rögtön egy három epizódos estével kezdtek, és ezt folytatva 3-4 hét alatt sikerült ellőni a muníció, azaz az epizódok felét az évadból. Ja igen, és nem volt reklám.

Az alábbi Wikipediáról leszedett, amerikai televíziós nézettségre vonatkozó adatok szépen illusztrálják a helyzetet (nézőszám millióban). Az első évad volt az igazán menő, a második az már keményen küzdött (részben a gyengébb sztori és a frissesség hiánya miatt is), a harmadikról pedig jobb nem is beszélni.

A nézettségi statisztikákból kiindulva nem volt nagy meglepetés, hogy júliusban a Nick le is szedte a Korrát a TV csatornájáról, és a harmadik évad közepén átálltak a tiszta digitális terjesztésre. Később még lehet Korra 1-4. a TV-ben, de most nem éri meg a csatornának, és ezzel nem is kell nagyon vitatkozni. A nézőknek annyi előnyük van a dologból, hogy mostanra már elindult a negyedik évad, valószínűleg jó egy évvel korábban, mint egyébként tervezték volna.

A harmadik évad történetben és animálásban erős volt, és úgy tűnik, ezt folytatja a negyedik is, azaz a minőséggel nem lesz gond. Az egész történetben a tanulság, hogy nem kell el* a reklámot, mert hiába tértek magukhoz a készítők a gyötrelmesen egysíkú 2. évad után, a korábbi gyenge teljesítmény miatt a sorozat már önerőből nem tudta vinni magát, kellett volna mellé a rendes marketing is. A negyedik évad előtt most már volt kis felvezetés, így ha minden összejön, akkor a Nick büszkén ünnepelheti meg az elmúlt évek egyik legjobb animált sorozatának végét.

A legnagyobb pozitívum amit el lehet mondani erről az animéről, hogy csak 12+1 részes. Ennyi. Itt vége is szakad a dicséretnek és az erények felsorolásához.

A Blade & Soul egy animének tűnik, de valójában egy reklámtermék. Az NCSOFT dél-koreai számítógépes játékstúdiónak az azonos című MMORPG-jének promóciós anyaga, amiről megpróbálják elhitetni az ártatlan és naiv animerajongókkal, hogy önmagában is élvezhető. Olyan sok dolog jut egyszerre eszembe, ami nem tetszett, hogy nem tudom kiválasztani, hogy mivel kezdjem. Szaladgálnak az ujjaim a klaviatúrán, úgy kell visszatartsam őket, hogy ne értelmetlen félszavakat írjak le, hanem összefüggő szöveget.

A legkomolyabb hiba az egész sorozatban a hatalmas információhiány. Belecsöppenünk egy kardos-kaszabolós fantasy világba, amiről 13 rész után is csak annyit tudunk meg, hogy nagyon különböző klímájú helyek vannak egymáshoz viszonylag közel. Van egy falu ahol kezdődik a történet, egy város, ahol a nagyobb része játszódik, meg még sok másik falu kitudja merre az első két helyszínhez képest. A főszereplő vándorolgat jobbra balra, néha kétségbeesetten, néha unottan, néha céltudatosan, és mindig ugyanazokkal a figurákkal fut össze, mert ők is általában egy kevéssé kielégítő ok miatt tartósan ugyanazon a környéken kóborolnak.

A főszereplő Alka a női kardforgató, akinek lemészárolták a klánját a gonoszok. A gonoszokról elsőre látszik, hogy gonoszok, hiszen mindegyikük feketében van, gonoszul mosolyog, sőt az egyikük olyan gonosz, hogy már beszélni se tud, csak állatiasan hörög. A gonoszok meg akarják ölni Alkát, mert ő az egyedüli aki meg tudja állítani őket (természetesen). Az hogy Alka egy bérgyilkos, az egész klánjával együtt, akiket meg lehetne venni kilóra, azaz fel is lehet fogadni, senkit se zavar, mert a Palam császárság rendkívül ármányos hivatalnokai, a gonoszok csapatának pénzügyi finanszírozói/gazdái (ez zavaros) erre nem gondolnak. Van főgonosz, algonosz, meg gonosz, akiről kiderül hogy jó, csak az elején még ő maga se tudja. A szereplők motivációjának megértését erősen megnehezíti, hogy gyakorlatilag nem beszélnek. Amit eddig elolvasott kedves olvasó, az a Blade and Soul főszereplőinek nagyjából egész szezonos szövegkönyve. A beszéd hiányát ellensúlyozni lehetne például gesztusokkal vagy arckifejezésekkel, de mert Alka egy kemény csaj, aki elfojtotta saját érzelmeit, ezért legtöbbször bambán néz maga elé. Ha még nem lenne teljesen egyértelmű, akkor pontosabban fogalmazok: a történet csak azoknak tartogat bármilyen meglepetést, akik a Micimackó és az Egri csillagok óta nem olvastak könyvet és utoljára a Dallast néztek a TV-ben. Az összhatást tovább rontja, hogy nemcsak a főszereplők gyíkok, hanem a mellékszereplők is teljesen hülyék. Régen volt ilyen, de tényleg felüdülés amikor valaki meghal, mert akkor legalább csökken az esélye, hogy szerepeljen más részekben. Mindent elmond, hogy a legszimpatikusabb szereplő az egész sorozatban, aki végig halott, és egyszer nem találkozunk vele, hanem csak visszaemlékezésekben látunk.

Szóval történet nincs, a karakterek gyengék, a világ unalmas és nem kapunk róla elég infot, ami még megmenthetné a napost az zene és az animálás. A zenéről nem érdemes sokat beszélni, biztos van, de nem nagyon sikerült észrevenni. Az animálás más tészta. A szereplők kinézete alapvetően jól kidolgozott (és most nem arra gondolok, hogy sok benne a csinibaba a nagy mellekkel), de ezzel nem sok mindent kezdenek. Van néhány harci jelenet, meg spell, de kemény, dinamikus mozgás, amikor igazán megmutathatnák, hogy mit tudnak, az kevés van. A legjobbnak ebből a szempontból az utolsó, 12. részt mondanám. Ott se ájultam el a látványtól, de ott már élvezhető volt az egész résznek az összhatása. Azért se kegyelmezhetek viszont a sorozatnak, mert a többihez képest élvezhető 12. részt, követte a bónusz 13., amely teljesen, 100 százalékosan fanservice. A sorozatos összes bögyös macája egy szigetre keveredik, ahol mellfetisizmusban szenvedő bennszülöttek laknak, akik elkezdenek hódolni nekik. Blaaaaaa....

Reklám. Színtiszta, igénytelen reklám a legrosszabb fajtából. Lehetséges, hogy jó a rendes Blade & Soul game, amelyet el akarnak adni ezzel, de az anime alapján én nem mennék semminek a közelébe, amire rá van téve az NCSOFT logója.

„Higurashi no Naku Koro ni (kai)”. Ez az anime minden szégyenérzet nélkül indulhatna a leghosszabb címmel rendelkező animék versenyén, de nem ez a legérdekesebb tulajdonsága. A Higurashi alapjában egy pszichológiai horror anime, amit bár később kicsit megbolondít egy kis természetfeletti szál, de végig hű marad a kezdeteihez. Nehéz erről az animéről sokat mondani, mert a legnagyobb élményt a történetben szereplő titkok felgöngyölítése jelenti és maga a cselekmény, ha viszont erről ír az ember, akkor rögtön elrontja az élményt azoknak, akik még nem látták a sorozatot. Túl nagy titkokat nem mondva, annyit lehet felfedni, hogy egy vidéki japán kisvárosban vagyunk, ahol különös halálesetek történnek, amikről elsőre nem tudni, hogy ki áll mögöttük, illetve, hogy mi az indíték. Folyamatosan szereznek több információt a szereplők, tehát van egyfajta detektív történet része is a sorozatnak.

Több karakter is van, a különböző részekben mindig éppen más kapja a főszerepet, ezért van elég idő megismerni mindenkit. A karakterek egy jelentős része gyerek, azaz kisiskolás, de ez nem csökkenti a feszültséget, és a nagyon bolondozós részek alatt is csak arra vár az ember, hogy mikor fordulnak a dolgok hirtelen teljesen komollyá.

A sorozatnak talán legnagyobb gyengéje a történet lassú felépítése. Az egyes részek önmagukban is szórakoztatóak, de a nagy egészet csak később lehet kezdeni átlátni. Attól függően, hogy ki mennyire elmés, az hamarabb is bekövetkezhet, de nekem kellett kb. 10 epizód, mire el kezdtem kapizsgálni, hogy mi állhat a háttérben. Azonban hiába tudja már a néző, hogy mi történik, erre a szereplőknek is rá kell jönniük, ezért a rejtélyek tényleges megoldása nem az első 26 részes évadban történik, hanem a második 24 részben. Igen, összesen 50 rész van, tehát a sorozat nem egy One Piece, de azért nem is a szokásos 13-24 részes kis alkotás.

Nem szabad szó nélkül hagyni, hogy maga a kinézet se éppen egy vizuális orgia. 2006-2007-es animéről van szó, és ekkor azért csináltak pár sorozatot, ami messze jobb minőségű, ha az animálásról van szó (Death Note, Night Head Genesis, Black Lagoon). A zenéről és a hanghatásokról sincs nagyon mit mondani. Van, de nagyjából ennyi, nem ront a hangulaton, de nem is nagyon javít rajtra, egyedül a kabócáknak a zúgása emlékezetesebb, őket előszeretettel használják átvezetéseknél két jelenet között.

A Higurashi tényleg szimplán a történetéről, a titkokról és a rejtélyekről szól. Egy bonyolult, sok ponton összefüggő, az elején nehezen követhető cselekmény száll van, nagyjából olyan, mintha egyszerre olvasnánk két-három Agatha Christie regényt. Akiket ez ijeszt vagy untat, azok jobban teszik, ha távol tartják magukat a Higurashitól, de akinek kenyere a titokzatos pszicho horror, az vágjon bele.

A karácsonyi ünnepek a közeli és távoli rokonokkal való találkozás örömteli vagy keserves pillanatai. Mindenki másképp tölti az idejét ezekben a napokban, nálunk ilyenkor gyakran előkerül egy-egy társasjáték is. Az elmúlt karácsonykor az én nagy ünnepi zsákmányom a Smallworld társasjáték volt, ezért nem is vesztegettem az időt azzal, hogy szeretteimmel együtt „leteszteljük”.

Remélhetőleg sokan emlékeztek még gyerekkorotokból a Risk/Rizikó nevű társasjátékra, amelynek alapja az volt, hogy csapatokkal körönként meghódítjátok az egész világot. Alapvetően a Smallworldben se szól másról a történet, hiszen itt is csapataid vannak, és területeket kell elfoglalni, csakhogy az egész játék át van helyezve egy vicces fantasy környezetbe, az újrajátszhatósági faktor pedig nagyjából tízszerese a hagyományos rizikónak.

A Smallworldöt 2-5 játékos játszhatja egyszerre. Hogy ne legyen probléma, és kiegyensúlyozott maradjon a játék, rögtön négy fajta játéktábla is jön az alapjátékkal. A játék elején minden ember választ egy „frakciót” (nevezzük mondjuk így), akikkel el kezd meghódítani területeket. Minél több terület begyűjtése a cél, mert a meghódított területek után járnak győzelmi pontok minden kör végén. A játék 7-9 körös, az nyer, akinek a végén a legtöbb győzelmi pontja van.

Az egyes frakciókat fajok alkotják, amelyek rendelkeznek bizonyos fajspecifikus képességekkel, és ezekhez rendelődnek hozzá még véletlenszerűen egyéb különleges képességek. 14 faj van és 20 különleges képesség, amelyekből egy adott pillanatban mindig 6 kombináció érhető el. Ha valaki egyet kiválaszt, akkor a fennmaradó fajok és képességek összepárosításából kipótolják a tartalékot, és a következő játékos újra hat frakció közül választhat. Látszik, hogy nagyon nagy a lehetséges variációk száma, így bőven lesz lehetőség játszani, mire minden kombinációt kipróbál az ember. A játék tempóját fokozza, hogy játék közben lehetőség van a frakciók cseréjére, felfrissítve a játékosok csapattartalékait, és még kiszámíthatatlanabbá téve a helyzetet.

A Smallwolrdnek összességében tehát egyszerű a játékmechanizmusa. A sok kombinációt nem kell megjegyezni, mindenkinek jut szép leíró táblázat, amiből ki lehet keresni mi mit jelent. A stratégiai mélysége elég nagy ahhoz, hogy ész nélkül nem lehet tarolni, de a játék kellően könnyed is, hogy mosolyt csaljon az ember arcára. Nagyon vicces mikor valaki bejelenti, hogy a „tengeri amazonjai” megtámadják az „alkimista félszerzeteket”, mert ők kecsegtetőbb célpontnak tűnnek, mint a „kereskedő élőhalottak”, és erre vérbosszút esküdnek az amazonok ellen a „szívós varázslók”. A játéknak ezt a bájos fantasy hangulatát erősíti a játékfigurák vicces, de igényes kidolgozása, és az egész társasjáték élénk színvilága. A Days of Wonder játéka jó beruházás, megéri megvenni, ha könnyed, de értelmes 30 perces – 1 órás játékra vágyik valaki a barátaival.

Külön információnak itt még megjegyezném, hogy a Smallworldnek (az asztali társasjáték számos kiegészítője mellett) létezik számítógépes változata is, amit lehet élvezni PC-n vagy táblagépen. A játék teljesen megegyezik az asztali változatával, annyi csupán a különbség, hogy itt kapunk minimális mennyiségű zenét és hangefekteket, de ezeket én gyorsan kikapcsoltam. A számítógépes verziónak nagy előnye, hogy nem kell hozzá összetrombitálni a haverokat, le lehet ülni a gép elé, van automatikus játékos párosítás az interneten keresztül, és pár perc alatt lehet is kezdeni a játékot. A dolog hátránya, hogy így természetesen csökken a közös nevetések száma, és elvész az a plusz jókedv, amit a társaság teremt. A játék mostani verziójának az is a gondja, hogy egy kicsit bizonytalan a rendszer, nem megy át minden info, illetve van amikor rengeteget kell várni egy-egy játékosra, hogy lépjen már végre, mert nincs korlátozott köridő. Ezeken valószínűleg változtatni fognak a jövőben és akkor már számítógépen is nyugodtan lehet majd kipróbálni egymás fajainak vidám kiirtását.

A keleti kultúra után kicsit térjünk vissza nyugatabbra. Ha a tisztelt olvasók nem egy sötét lyuknak a mélyén töltötték az elmúlt két évet, és valamennyire érdeklődnek az animált sorozatok iránt, akkor biztos hallottak már az Avatar sorozatról. Ennek első darabja az Avatar: The Last Airbender, ami egy kiváló televíziós műsor volt és egy tragikusan szörnyű filmfeldolgozás is készült belőle. A második darab a sorban pedig az (Avatar:) The Legend of Korra, ami jelenleg a második évadjának a vége felé van, és további két éved fog még készülni belőle. Ha valaki nem látta az ATLA-t, akkor javaslom megnézésre, egy kicsit itt most a ATLK-ról lesz szó.

A Korrát, akárcsak az első szériát, a Nickelodeon csatorna készítette, a stáb nagyobb részét is sikerült átemelni a második sorozatba az elsőből. A legmegfogóbb mindkét sorozatba maga az animáció és az ábrázolás stílusa. Érdekes vegyítése nyugati és Japán animációs formáknak, de összhatásában sokkal jobb, mint korábbi próbálkozások (Galactic Footbal vagy az X-Men egyes japán feldolgozásai) és a vegyes stílus ellenére is inkább nyugati marad a végtermék. Az animáció szép, kidolgozott, pontos, élénk és változatos. Valóban elsőrangú munka, és a Korrában már a felbontás és a képminőség is sokkal jobb lett, mint a Last Airbender alatt volt. Az animátorok egyszerre tudtak megbirkózni emellett bizonyos karakterek közeli képeivel, az arcvonások és a mimika élethű visszaadásával, és ugyanilyen magabiztossággal vannak kezelve a széles, nagy perspektívájú kameraállások, a nagyobb tömegjelenetek is. Azt is külön szívderítő látni, hogy az intenzívebb akciójelenetek bőven vannak olyan látványosak, mint bármelyik animéban, úgy, hogy itt végre felhagynak az emberekből kisugárzó aurákkal, meg előtörő légörvényekkel, amik mutatják, hogy mennyire intenzív a harc. Összességében tehát az animációba nem lehet belekötni, mutatja, hogy kellő energiaráfordítással Japánon kívül is lehet szép animált rajzfilmet csinálni.

Szintén csak jót tudok mondani az első és a második sorozat zenéjéről és hangeffektusairól is. (Itt is azért kezelem kicsit együtt a kettőt, mert ugyanaz a zeneszerző.) Jól megkomponált, fülbemászó dallamok szólalnak meg a Korra részei alatt, amiket kellő pillanatban váltanak az ütemesebb, erősebb zenék. A zenében is, akárcsak a kinézetben, érezni a keleti hatást, de itt is kedvezően hat egymásra a két stílus találkozása. A hangeffektek is úgy szólnak, ahogy kell, legyen szó akár állatokról, vagy élettelen tárgyakról, és a szinkronszínészek is jól végzik a dolgukat. Hallatszik, hogy nem csak betoltak pár embert az utcáról, vagy kifizettek egy adag színészt, hogy kezdjenek már ezzel a sorozattal valamit, hanem komoly színészek lettek leszerződtetve.

Na de mit kezd a Korra ezekkel az erős alapokkal, sikerült-e tartalommal megtölteni a részeket? Hát… talán. A Last Airbendernek volt egy tiszta koncepciója, akcióban gazdag, minőségi rajzfilm, elsősorban 14 év körüli korosztálynak, de elég tartalommal és kellően magas színvonalon, hogy idősebbeknek is élvezhető legyen a sorozat. Az Airbender befutott, a sorozat tarolt és a közönség tényleg sokkal tágasabb lett, mint a Nickelodeon átlag nézőcsoportja.
Érthetően a Nick meg akarta tartani a korábbi rajongókat, és ennek alapján lett kidolgozva a Korra. A szereplők idősebbek, kevesebb a bohóckodós poén, de összességében két szék közé esett a Korra. A gyerekeknek túl komoly, az idősebbeknek néha túl gyerekes. Az összehatás még mindig jó, de sokkal kevésbé élvezhető, mint az ATLA esetében. A Last Airbender 2005-ben jelent meg, és akárhogy is számolunk, azóta nyolc év telt el. Ha valaki csak tízévesen kezdte el nézni az Avatart, mostanra már ő is 18. A Korra komolyodott az első sorozathoz képest, de nem eleget. Néha még mindig gyerekes problémákkal küzdenek (jaj megsértődtem a bátyámra, jaj mérges vagyok a szüleimre) miközben nem merik igazán kibontakoztatni a komolyabb társadalmi témákat (diszkrimináció, osztálykülönbségek, korrupció). Természetesen nem Game of Thrones szintű vérengzéseket várok, mert a Nickelodeon alapvetően egy gyerekcsatorna, de az a mostani formátum egy elvesztegetett lehetőség.
Az is elvesz a Korra lendületéből, hogy a nagy átfogó történetet már egyszer elmesélték az első sorozatban. Van egy személy, aki óriási hatalmat kap, de meg kell tanulnia használni, hogy teljesíthesse a kötelességét, és őrizhesse a békét és az egyensúlyt a világban. Ennyi az alapötlet. Nem eredeti, de ha stílusosan mesélik el, akkor jó lehet. Ami viszont stílusossá tette az ATLA-t, a Korrában már nem elég, valami újat kellene felmutatni. Úgyis mondhatnám, hogy az ATLA végén megvolt a katarzis, mikor a főszereplő végre beteljesítette sorsát, majd jön a Korra első része, és azt látjuk, hogy a mostani főhősnőnk ugyanazon a tanulóéveken megy át amit már egyszer végig kellett néznünk. Kár…

Miért érdemes akkor mégis nézni a Korrát? Hát egyrészt a már említett technikai profizmusért, meg azokért az alkalmakért, amikor tényleg előszedik a nagyágyút és megint rendesen, úgy innovatívan mutatnak valami eredetit. Az október közepén leadott duplarész a Korrában tökéletes volt. Magával ragadó történet, komoly tartalom, jó tagolás és a sorozat normál animációjától elütő egyedi stílus (ami valószínűleg könnyebbséget jelentett az átlagos heti munkához képest az alkotók számára, de ez mellékes). Az ilyen pillanatok miatt kell végignézni a sorozatot, mert ekkor az alkotók megmutatják, hogy még mindig tudnak valamit. A Korra első évada jó iparos munka volt, de nem volt kiemelkedő. A második évad tovább veszített a lendületből, de még mindig megvan benne a potenciál. A lejtmenetet mutatja a nézőszámnak az esés is, de ezt látják az alkotók is, és még mindig bőven nézik elegen ahhoz, hogy ne töröljék váratlanul a projektet. Én abban hiszek, hogy a készítők összekapják magukat, mert rájönnek, hogy sikert tényleg csak minőségi munkával tudnak elérni, és a második évad befejezése, majd az azt követő harmadik évad már igazi klasszikussá válhat, mint az első Avatar sorozat.

(A történet részletes leírásához szokás szerint tudom ajánlani a Wikipédiát.)

Nem vesztegetnék túl sok időt ennek a kritikának a megírásával, ahogy a Coppelionra se érdemes túl sokat foglalkozni.

Az őszi anime szezon egyik általam várt új sorozat a Coppelion manga azonos névre hallgató anime feldolgozása volt. Semmit nem tudtam a sorozatról, csak az anime plakátja fogott meg, és direkt nem is néztem utána, hogy úgy tudjak az animéhez hozzáállni, mint egy ártatlan szende kis rajongó. Innen visszanézve helyesen döntöttem, mert az én igényeimtől most nagyon távol van ez az anime és minden vele töltött perc időpocsékolás.

A Coppelion rettentő unalmas. Az első három rész láttam, és ezek alapján semmilyen inger nincs benne, hogy tovább nézzem. Vannak sorozatok, amelyek kifejezetten lassan indulnak be (pl.: Stein’s Gate), de itt nem találtam egyetlen elemet se a részekben, amelyek arra utalnának, hogy érdemes tovább várni valami jó és lenyűgöző dologra.

A történet egyszerű: van Tokió és van benne egy atomerőmű. Atomerőmű meghibásodik, katasztrófa, sugárszennyezés, fővárost ki kell üríteni, mert emberek számára lakhatatlanná válik. Eltelik (kb) 20 év, a városból egy segélykérő üzenet érkezik, kormány beküldi a hadsereg különleges „Coppelion” egységét, hogy derítsék ki mi a helyzet. A Coppelion egység magja három genetikailag megtervezett, mesterséges lány, akik immunisak a sugárzása, így míg mindenki más csak védőruhában lehet, ők vígan szaladgálnak az utcákon az iskolás kosztümjeikben…. WTF? Álljunk csak meg. Szóval van egy elit katonai osztag, genetikailag módosított szuperlényekkel, akiknek a munkaruhájuk egy iskolai kiskosztüm? Igen, ez így van, és a szereplőknek teljesen logikusnak tűnik. Ahogy az is az, hogy 15-16 éves lányokat küldenek be egy mentőakció keretében gyakorlatilag Csernobil közepébe, míg a kiképzett hivatásos katonák fentről nézik őket egy helikopterből…. Annyira értelmetlen, hogy gondolkodni sincs rajta kedvem.

A témaválasztás abból a szempontból tipikusan japán, hogy szeretik a poszt-apokaliptikus világokat, különösen, ha nukleáris katasztrófa történt (Hirosima és Nagaszaki máig a japán nemzettudat egyik meghatározó eleme), illetve odavannak mindenért, amiben iskolás lányok vannak. Ez azonban kevés! A karakterek teljesen unalmasak és érdektelenek. Mennek az utcán, megijednek és sipítoznak, ha látnak valami ijesztőt a romok között, egyébként meg csak szimplán idegesítőek. A legrosszabbak a lelkizős részek, amikor arról elmélkednek vagy egymás közt, vagy más karakterekkel, hogy milyen morális tanúságokat lehet abból levonni, hogy ők csak azért lettek megteremtve, hogy másokat mentsenek, és így igazából nem is emberek, ezért ér-e egyáltalán valamit az életük? Hagyjanak engem békén.

Zárásként pár szó a külcsínről. Érdekes keveréket használnak a készítők a vizuális ábrázolásnál. A karakterek rendesen animálva vannak, de amennyire meg tudom mondani statikus, előre megrajzolt hátterek előtt mozgatják őket. A karakterek körvonalai nagyon erősen vannak behúzva, így érdekes hatást kell a látvány, olyan, mintha egy képet mozgatnának egy másik kép előtt, mintha részlegesen kitakarnák az egyik ábrával a másikat. Nem mondanám, hogy rosszul néz ki a Coppelion, de semmi esetre se nyűgözött le. Amikor meg távoli, nagyobb perspektívájú képeket mutatnak, akkor részben a sorozat atmoszférája miatt is, de rögtön az Akira ugrik be, ami nem egy dicséret, mert az már több mint 20 éves.

Csak három részt láttam a Coppelionból, de nekem ennyi elég volt. Igazságtalanság ennyi alapján megválni egy sorozattól, de nem sikerült az alkotóknak bizonyítania. Ha valaki esélyt akar neki adni, ne fogja vissza magát, de szerintem nem ez lesz az éved legsikeresebb alkotása.

Ősszel a boltok polcaira került, és a Steamen már több hónapja előrendelhető volt a Total War körökre osztott stratégiai játéksorozat következő darabja. A Total War: Rome II ismét az ókori Róma világába invitálja a stratégia és a harcmezők mestereit, de ha valaki érdeklődik a „Rómás” téma iránt, akkor nem a Sega új játéka az egyetlen módja, hogy az ember kielégítse a vágyait.

Még a kilencvenes években jelent meg, és azóta többször is kiadásra került a Republic of Rome (RoR) asztali társasjáték. Magyar verzió nem készült belőle, de az eredeti angol kapható a boltokban. A játéknak igen borsos az ára, de bőven megéri a beruházást, ha van 4-6 ember, aki szeretné kipróbálni, hogy hogyan igazgatnák Rómát, miközben arra törekednek, hogy diplomáciával és intrikával ők váljanak a köztársaság urává.

Rögtön az elején le kell szögezni, hogy a RoR egy bonyolult játék. Angolul van, ami nem könnyíti a helyzetet, de általánosságban is azt kell mondanom, hogy magas a „bejutási küszöb”. A bejutási küszöb alatt azt a felkészülést értem, ami ahhoz szükséges, hogy az ember elkezdjen játszani egy játékot. Vannak esetek, ahol a szabálykönyvekben le vannak írva a kezdő lépések, és ha ezt követi az ember, akkor minden rendben lesz, beletanul a játékba. A RoR nem ebbe a kategóriába tartozik. Itt elejétől a végéig el kell olvasni a 25+ oldalas szabálykönyvet, lehetőleg többször is, majd felmenni az internetre és keresni külön szabálymagyarázatokat, és végül megnézni az egyes kártyákat a játékban, hogy biztosan értsük, hogy mi van rajtuk. Ez természetesen elég rémisztőnek hangzik, de nem szabad, hogy ez elijesszen bárkit is. A szabályok bonyolultak, de könnyen tanulhatók és viszonylag logikusan épülnek egymásra. (Hangsúlyozom, hogy viszonylag.) Egy vagy két játék után a szabályok 80 százalékát már fejből fogja tudni az ember, a maradék 20 százalék pedig olyan speciális esetekre vonatkozik, hogy nem szakítja meg nagyon a játék menetét, ha ezekért fel kell lapozni a szabálykönyvet. A gyorsabb tanulást és játékot egyébként segíti, hogy minden játékosnak jut egy mini szabály-összefoglaló, hogy mit tud csinálni a körében, illetve a játéktáblán is megtalálhatók a legfontosabb teendők és táblázatok.

De mi is az, amit pontosan tenni kell? A RoR-ban ideálisan 4-6 ember vetélkedik azért, hogy Róma urává váljon úgy, hogy közben a köztársaság se pusztuljon bele a vetélkedésbe. Minden játékos egy frakciót képvisel a római szenátusban, és különböző szenátorokat irányítanak. Az egymást követő körökben folyamatosan építed fel a frakciódat, újabb és újabb szenátorokat csábítva az oldaladra, míg a meglévő szenátoraidnak igyekszel növelni a vagyonát és befolyását. Minden körben jár egy kis pénz, de ezt jelentősen meg tudod növelni, ha megszerzel egy gazdasági koncessziót (pl.: búzakereskedelem), ha egyik szenátorod egy tartomány kormányzójává válik, vagy sikerül megválasztatni egyik szenátorodat egy magasabb politikai pozícióba (pl.: konzul). Az utóbbi esetben a vagyonod csak áttételesen fog nőni, sokkal inkább a befolyásod ugrik meg a játék menetére. Nehéz egy nagyon erős frakciót összerakni, mert a szenátorok véletlenszerűen meghalhatnak, eleshetnek csatában vagy akár átcsábíthatja őket egy játékos a saját frakciójába. Az élményt tovább fokozza, hogy vannak különleges szenátorok (pl: Sulla, Marus, Pompeius, Cato), akikből csak egy van a pakliban, saját különleges képességekkel, ezért értük különösen nagy verseny van.

A körök nagyobb részét egyébként nem a pénzhalmozás, hanem az úgynevezett szenátusi fázis teszi ki. Itt rendezik Róma életét a szenátorok (és játékosok) közös szavazással. Meghatározó szerepe van az adott kör konzuljának, mert ő élet és halál ura. A konzul dönti el, hogy milyen indítványokról szavaznak abban a körben (ő szövegezi meg őket), és azt is, hogy a frakciók milyen sorrendben voksolnak. A döntés elfogadásához egyszerű többség kell, a frakciók szavazatinak számát a benne levő szenátorok befolyása határozza meg. Ez a szavazás használatos a következő kör tisztségeinek kiosztásához is, de itt döntenek kormányzói kinevezésekről, a hadsereg toborzásáról és a hadvezérek háborúba küldéséről is.

Apró példa, hogy miért is jó konzulnak lenni: következő körre kell egy censor és van három jelölt. Először két indítványt nyújt be a konzul, hogy legyenek az ellenfél jelöltjei censorok, majd gondoskodik róla, hogy a saját indítványai elbukjanak (például megvesztegetés, tribunusi vétó – ami egy kijátszható kártya, vagy orgyilkosság révén). Egyetlen jelölt marad, a harmadik, akit szavazás nélkül meg kell választani, mert valakinek kell lennie censornak, és máris teljesült a konzul kívánsága. Nem is volt olyan nehéz, ugye? A játék arra megy ki, hogy valaki összegyűjtsön elég befolyást ahhoz, hogy egyik szenátorát örökös konzullá tudja megválasztatni. Ha ez sikerül, akkor kör végén véget ér a játék, és a megválasztott szenátor tulajdonos nyer.

Persze ha a szenátorok éppen nem egymás ellen áskálódnak, akkor arra kell figyelni, hogy a nagy versenyt egyáltalán túlélje a köztársaság. A Rómában nehéz nyerni, de könnyű kikapni. A játékosok egymás ellen dolgoznak, de ugyanakkor egymással is együtt kell működni néha, mert a játék azon van, hogy mindenki veszítsen. Három módja van a vereségnek, amikor mindenki kikap az asztalnál: fellázad Róma népe a szenátus ellen, kiürül az államkincstár, vagy annyi háborút kell egyszerre megvívni, hogy abba belerokkan a köztársaság. A játék három korszakot ölel fel – korai, középső, illetve késői köztársaság – és minél korábban járunk annál könnyebb veszíteni. A korai köztársaság idején Rómának nincsenek tartományai, serege, csak pár szenátor elosztva a játékosok között. A korai köztársaság alatt szinte kötelező együttműködni pár körig, ha eleve a középső vagy késői köztársaságtól kezdődik a játék (erre is van lehetőség), akkor már inkább a játék kompetitív oldala került előtérbe. Összességében jól ki van egyensúlyozva a rendszer, kellemes órákat lehet vele elkölteni. Általánosságban elmondható, hogy a játékosok közti erőmegoszlás egyik körről a másikra is teljesen megváltozhat, ha viszont együtt viszik csődbe Rómát, akkor onnan nagyon nehéz talpra állni. Persze azt is lehet mondani, hogy valaki kellően erősnek érzi magát, és fellázad a szenátus, azaz a többi játékos ellen. Ha sikeres a lázadás, akkor az adott játékos nyer, ha nem, akkor benne marad a játékban, de gyakorlatilag nulláról kell újrakezdenie a frakciója felépítését.

Még rengeteg tulajdonságát lehetne ecsetelni a játéknak, de bevezetőnek ennyi is megteszi. Látszik, hogy tényleg nem egy mezei „Ki nevet a végén?” társasjáték, de a megfelelő társaságnak nagyon élvezetes lehet. Ha szeretitek az együttműködés és a verseny kombinációjára épülő játékot, vagy csak valami Rómával kapcsolatos dologra vágytok, akkor ez a ti játékotok.

Az eléggé kompetitív és egymás piszkálására épülő Trónok harca társasjáték után egy olyan asztali társasjátékról lesz szó, amiben hangsúlyosabb szerepet kap a csapatjáték. A „Drakula dühe” nevű játék úgy vezeti be a játékosok közti együttműködést, hogy nemes egyszerűséggel két csoportra osztja a játékosokat. Az egyik csoportban vannak a vadászok, 1-4 fő összesen, a másikban pedig egy játékos van, ő viszont magát Drakulát alakítja.

A játék célja, hogy adott idő alatt a vadászok megtalálják, és legyőzzék Drakulát. A vámpír Európa valamelyik nagyobb városában bujkál, de a játék elején nem lehet tudni, hogy pontosan hol, ezért a vadászoknak a lehető leggyorsabban meg kell találniuk őt. Ha a vadászok kifogynak az időből, akkor Drakula nyer. A játék körökre van osztva, minden körben mindenki egyet léphet a játéktáblán, amire a 19. századi Európa van rápingálva viszonylag korlátozott művészi érzékkel. A vadászok és Drakula mozgására más szabályok vonatkoznak, így elég sokat lehet azon töprengeni, hogy vajon merre menekült a vámpírgróf, illetve Drakula esetében kiszámolni, hogy merre fognak mozogni a vadászok.

Mivel rengeteg mező van a játékban, ezért elsőre elég reménytelennek hangzik a vadászok helyzete. Annak kicsi az esélye, hogy valaki rögtön oda lépjen, ahol Drakula van, de meg lehet találni a grófnak a „nyomát” is. A gróf nyoma az a (maximum) hat város, ahol legutóbb tartózkodott. Ha valamelyik vadász olyan mezőre lép, ahol a gróf járt, akkor ezt a grófnak be kell jelentenie. Hogy érdekesebb legyen a dolog Drakula ezekben a városokban különböző csapdákat hagy hátra, tehát míg a vadászok találnak valami nyomot, egyben valamilyen galibába is keverednek. A csapdákat viszont szinte muszáj felderíteni, mert vannak olyanok, amikkel Drakula győzelmi pontokat szerezhet.

A játékelemek közül egyébként nekem a kedvencem a napszakok váltakozása. Amellett, hogy Drakula legegyszerűbben úgy nyerheti meg a játékot, ha egy adott ideig életben marad, nagyon megváltozik a játék jellege, ha nappal vagy éjszaka van. Nappal a vadászok vannak előnyben, Drakula egyes különleges képességei nem működnek, a harcban gyengébb, tehát ilyenkor érdemes próbálni megküzdeni vele. Éjszaka ellenben a gróf sokkal veszedelmesebb, merészebb játékosok ilyenkor akár meg is fordíthatják a játék menetét, és elkezdhetnek vadászni a vadászokra, ugyanis ezzel is lehet nyerni. Hogy éjjel Drakulának még több lehetősége van összezavarni az őt üldöző játékosokat, az már csak a hab a tortán.

A játékot még érdekesebbé teszi, hogy a vadászok és a gróf is gyűjtenek különböző (akció)kártyákat, amiből egyszerre csak korlátozott számú lehet egy-egy játékos kezében. Ezek a kártyák a vadászoknál segítenek a térképen való gyors mozgásban, felfednek bizonyos mezőket, vagy segítenek a harcban is. Igen, van egy nem túl bonyolult harcrendszer, hiszen a Drakula dühét az teszi többi egy egyszerű fogócskánál, hogy Drakulát nem elég megtalálni, hanem (náhe egymás után többször is) le is kell győzni. Drakula természetesen szintén használ kártyákat, amikkel rendesen tudja szívatni a vadászokat, hiszen a gróf karaktere a legtöbb helyzetben önmagában erősebb a különböző vadászoknál, akik igazából csak csapatmunkával győzhetik le. Elmondható, hogy azok a játékosok, akik nem találják meg a közös hangot és nem hangolják össze lépéseiket elég hamar kellemetlen helyzetben fogják találni magukat.

Míg a játéknak a csapatmunkára való ösztönzés az egyik erőssége, sajnos ez is az egyik gyengéje. A játék kezdetén a legjobb stratégia, ha a négy vadász a játéktábla négy különböző végében áll fel. Ez nagyon sematikussá teszi a kezdést, és a továbbiakban azzal is fog járni, hogy egy, de lehet, hogy kettő vadász, annyira messze lesz Drakulától, illetve a helyektől ahol járt, hogy több körön keresztül is csak kisegítő szerep jut nekik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Drakula és két vadász játszik, kergetik egymást, harcolnak, használják a kártyákat, míg a másik két vadász a térkép túlsó felén próbál minél előbb közelebb jutni az akció helyéhez és jobb esetben közben a játékosok tudnak pizzát enni, míg várnak a sorukra.

Az akció és az izgalom egyenlőtlen megoszlását leszámítva nincs komoly gond a játékkal. A szabályzat néha nem teljesen egyértelmű, illetve Drakulának vannak olyan manőverei amik igényelnek némi magyarázatot, de ezek nagyjából benne vannak a szabálykönyvben, minden másra meg ott az internet. Egy parti 2,5-3 óra alatt lemegy, főleg akkor, ha a vadászok könnyen tudnak együttműködni és nem vitatkoznak, illetve ha Drakula is tudja, hogy mit akar. Egyetlen gond még az lehet, hogy az első alkalommal mindenki Drakula akar lenni, és szívatni szeretné a többieket, de ezt könnyen meg lehet oldani azzal, hogy több partit játszik a társaság.