Ősszel a boltok polcaira került, és a Steamen már több hónapja előrendelhető volt a Total War körökre osztott stratégiai játéksorozat következő darabja. A Total War: Rome II ismét az ókori Róma világába invitálja a stratégia és a harcmezők mestereit, de ha valaki érdeklődik a „Rómás” téma iránt, akkor nem a Sega új játéka az egyetlen módja, hogy az ember kielégítse a vágyait.
Még a kilencvenes években jelent meg, és azóta többször is kiadásra került a Republic of Rome (RoR) asztali társasjáték. Magyar verzió nem készült belőle, de az eredeti angol kapható a boltokban. A játéknak igen borsos az ára, de bőven megéri a beruházást, ha van 4-6 ember, aki szeretné kipróbálni, hogy hogyan igazgatnák Rómát, miközben arra törekednek, hogy diplomáciával és intrikával ők váljanak a köztársaság urává.
Rögtön az elején le kell szögezni, hogy a RoR egy bonyolult játék. Angolul van, ami nem könnyíti a helyzetet, de általánosságban is azt kell mondanom, hogy magas a „bejutási küszöb”. A bejutási küszöb alatt azt a felkészülést értem, ami ahhoz szükséges, hogy az ember elkezdjen játszani egy játékot. Vannak esetek, ahol a szabálykönyvekben le vannak írva a kezdő lépések, és ha ezt követi az ember, akkor minden rendben lesz, beletanul a játékba. A RoR nem ebbe a kategóriába tartozik. Itt elejétől a végéig el kell olvasni a 25+ oldalas szabálykönyvet, lehetőleg többször is, majd felmenni az internetre és keresni külön szabálymagyarázatokat, és végül megnézni az egyes kártyákat a játékban, hogy biztosan értsük, hogy mi van rajtuk. Ez természetesen elég rémisztőnek hangzik, de nem szabad, hogy ez elijesszen bárkit is. A szabályok bonyolultak, de könnyen tanulhatók és viszonylag logikusan épülnek egymásra. (Hangsúlyozom, hogy viszonylag.) Egy vagy két játék után a szabályok 80 százalékát már fejből fogja tudni az ember, a maradék 20 százalék pedig olyan speciális esetekre vonatkozik, hogy nem szakítja meg nagyon a játék menetét, ha ezekért fel kell lapozni a szabálykönyvet. A gyorsabb tanulást és játékot egyébként segíti, hogy minden játékosnak jut egy mini szabály-összefoglaló, hogy mit tud csinálni a körében, illetve a játéktáblán is megtalálhatók a legfontosabb teendők és táblázatok.
De mi is az, amit pontosan tenni kell? A RoR-ban ideálisan 4-6 ember vetélkedik azért, hogy Róma urává váljon úgy, hogy közben a köztársaság se pusztuljon bele a vetélkedésbe. Minden játékos egy frakciót képvisel a római szenátusban, és különböző szenátorokat irányítanak. Az egymást követő körökben folyamatosan építed fel a frakciódat, újabb és újabb szenátorokat csábítva az oldaladra, míg a meglévő szenátoraidnak igyekszel növelni a vagyonát és befolyását. Minden körben jár egy kis pénz, de ezt jelentősen meg tudod növelni, ha megszerzel egy gazdasági koncessziót (pl.: búzakereskedelem), ha egyik szenátorod egy tartomány kormányzójává válik, vagy sikerül megválasztatni egyik szenátorodat egy magasabb politikai pozícióba (pl.: konzul). Az utóbbi esetben a vagyonod csak áttételesen fog nőni, sokkal inkább a befolyásod ugrik meg a játék menetére. Nehéz egy nagyon erős frakciót összerakni, mert a szenátorok véletlenszerűen meghalhatnak, eleshetnek csatában vagy akár átcsábíthatja őket egy játékos a saját frakciójába. Az élményt tovább fokozza, hogy vannak különleges szenátorok (pl: Sulla, Marus, Pompeius, Cato), akikből csak egy van a pakliban, saját különleges képességekkel, ezért értük különösen nagy verseny van.
A körök nagyobb részét egyébként nem a pénzhalmozás, hanem az úgynevezett szenátusi fázis teszi ki. Itt rendezik Róma életét a szenátorok (és játékosok) közös szavazással. Meghatározó szerepe van az adott kör konzuljának, mert ő élet és halál ura. A konzul dönti el, hogy milyen indítványokról szavaznak abban a körben (ő szövegezi meg őket), és azt is, hogy a frakciók milyen sorrendben voksolnak. A döntés elfogadásához egyszerű többség kell, a frakciók szavazatinak számát a benne levő szenátorok befolyása határozza meg. Ez a szavazás használatos a következő kör tisztségeinek kiosztásához is, de itt döntenek kormányzói kinevezésekről, a hadsereg toborzásáról és a hadvezérek háborúba küldéséről is.
Apró példa, hogy miért is jó konzulnak lenni: következő körre kell egy censor és van három jelölt. Először két indítványt nyújt be a konzul, hogy legyenek az ellenfél jelöltjei censorok, majd gondoskodik róla, hogy a saját indítványai elbukjanak (például megvesztegetés, tribunusi vétó – ami egy kijátszható kártya, vagy orgyilkosság révén). Egyetlen jelölt marad, a harmadik, akit szavazás nélkül meg kell választani, mert valakinek kell lennie censornak, és máris teljesült a konzul kívánsága. Nem is volt olyan nehéz, ugye? A játék arra megy ki, hogy valaki összegyűjtsön elég befolyást ahhoz, hogy egyik szenátorát örökös konzullá tudja megválasztatni. Ha ez sikerül, akkor kör végén véget ér a játék, és a megválasztott szenátor tulajdonos nyer.
Persze ha a szenátorok éppen nem egymás ellen áskálódnak, akkor arra kell figyelni, hogy a nagy versenyt egyáltalán túlélje a köztársaság. A Rómában nehéz nyerni, de könnyű kikapni. A játékosok egymás ellen dolgoznak, de ugyanakkor egymással is együtt kell működni néha, mert a játék azon van, hogy mindenki veszítsen. Három módja van a vereségnek, amikor mindenki kikap az asztalnál: fellázad Róma népe a szenátus ellen, kiürül az államkincstár, vagy annyi háborút kell egyszerre megvívni, hogy abba belerokkan a köztársaság. A játék három korszakot ölel fel – korai, középső, illetve késői köztársaság – és minél korábban járunk annál könnyebb veszíteni. A korai köztársaság idején Rómának nincsenek tartományai, serege, csak pár szenátor elosztva a játékosok között. A korai köztársaság alatt szinte kötelező együttműködni pár körig, ha eleve a középső vagy késői köztársaságtól kezdődik a játék (erre is van lehetőség), akkor már inkább a játék kompetitív oldala került előtérbe. Összességében jól ki van egyensúlyozva a rendszer, kellemes órákat lehet vele elkölteni. Általánosságban elmondható, hogy a játékosok közti erőmegoszlás egyik körről a másikra is teljesen megváltozhat, ha viszont együtt viszik csődbe Rómát, akkor onnan nagyon nehéz talpra állni. Persze azt is lehet mondani, hogy valaki kellően erősnek érzi magát, és fellázad a szenátus, azaz a többi játékos ellen. Ha sikeres a lázadás, akkor az adott játékos nyer, ha nem, akkor benne marad a játékban, de gyakorlatilag nulláról kell újrakezdenie a frakciója felépítését.
Még rengeteg tulajdonságát lehetne ecsetelni a játéknak, de bevezetőnek ennyi is megteszi. Látszik, hogy tényleg nem egy mezei „Ki nevet a végén?” társasjáték, de a megfelelő társaságnak nagyon élvezetes lehet. Ha szeretitek az együttműködés és a verseny kombinációjára épülő játékot, vagy csak valami Rómával kapcsolatos dologra vágytok, akkor ez a ti játékotok.
